Egyre többen bírálják a magyar kormány, illetve Orbán Viktor kijelentését, miszerint: „senkit nem hagyunk az út szélén”.

Látjuk, hogy ez nem így van. A depriváltakról valahogy megfeledkezik a hatalom, hiszen haszontalan, dologtalan népségnek tartja őket. Ez megmutatkozik a magyar szociálpolitikában, amit egyre inkább szigorítanak, egyre kevesebb erőforrást mozgatnak meg a lecsúszó rétegek esélyegyenlőségének javítására. Az új intézkedések, az ápolási díj megszűntetése, az idősgondozás feltételeinek megváltoztatása, a szociális támogatások önkormányzati hatáskörbe adásával mintha teljes mértékben lemondanának a társadalom egyes tagjairól.

De nézzünk magunkba! Mi, milyenek vagyunk? Mi senkit nem hagyunk az út szélén? Sajnos az emberek hajlamosak sztereotípiákban gondolkodni és különböző felmérések mutatják, hogy a magyarok előítéletesek. A TÁRKI által kitalált Piréz lakossággal szembeni elutasítás jól példázza ezt. Ugyanis a pirézek nem léteznek. Ellenszenvvel viseltetünk irántuk annak ellenére, hogy semmit nem tudunk/tudhatunk e nem létező népről.

Ilyenek vagyunk az egyén megítélésével kapcsolatban is. Magam is több alkalommal éreztem a megkülönböztetést egyes hivatalokban, amikor nem egy jól öltözött figuraként jelentem meg. Ugyanis nálunk (is) a ruházat, a külső, nagyban befolyásolja megítélésünket, azt, hogy milyen segítséget várhatunk el a társadalomtól, illetve annak tagjaitól. Könnyen rásütjük a bélyeget, azaz stigmatizáljuk azokat, akik rosszul öltözöttek, hajléktalanok. Felmentjük magunkat a felelősség alól, azzal, hogy ezek az emberek maguk tehetnek a sorsukról.

A napokban olvashattuk, hogy amikor mentőt hívtak egy az utcán fekvő emberhez, az első kérdése a diszpécsernek az volt: „milyen ruhában van az illető?”.

Mostanában találtam az alábbi videót. Nem szégyellem, de megkönnyeztem. Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg és vonja le belőle a tanulságot! NEM A RUHA TESZI AZ EMBERT. Szívszorító látni, hogy az emberek miként tesznek különbséget a segítségnyújtás során. Aki jólöltözött, annak rögtön ott a segítség. Aki szakadt, aki nem a megszokott normák szerint öltözik, azt bizony mi is az út szélén hagyjuk.

Kérek mindenkit: Ne hagyjuk, hiszen akkor semmivel nem vagyunk különbek azoknál, akiket élesen kritizálunk!

Senkit nem hagyunk az út szélén?

2 thoughts on “Senkit nem hagyunk az út szélén?

  • Szia Dénes!
    tehát az ígért történet…
    A közelmúlt eseménye volt egy karitatív ruha és ételosztás. Többen jelentkeztek segíteni, természetesen az adományok felajánlásán kívül. Voltak tehetősebb és kevésbé, jobban mondva, rászoruló emberek is közöttük. Folytak az események, mindenki tette a dolgát a hideg téli napon. Asszonyok, férfiak szó nélkül, mindenki tudta mi a dolga, hogy időben elkészüljön az étel, meg legyen terítve, minden a helyére kerüljön, hiszen nem akármilyen vendégeket vártunk. Igen, nem akármilyen vendégeket! Olyanokat, akiknek ritkán adatik meg, hogy asztalnál fogyasszanak el egy tányér forró levest, mellé esetleg válasszanak egy ruhaneműt, így télvíz idején. Őket nem vendégelik meg, nem kapnak kuponokat, bónokat melyekkel olcsóbb a vásárlás az élelmiszerboltokban vagy a butikokban. Nem, ők a már levetett ruháknak örülnek, a félredobott játékoknak és az alkalmankénti tányér levesnek. Hogy ők nem lennének igényesek? Dehogynem! Nem beletörődtek a sorsukba, hanem elfogadták, hogy “átmenetileg” így kell, hogy éljenek.
    Na de kanyarodjunk vissza a segítő kezekhez…
    Tettünk-vettünk mikor az egész délelőtt csendben üldögélő, segítő férfi meg nem szólított egy kérdéssel.
    -Ne haragudj, nincsen véletlenül a számomra, méretemre való kabát a ruhák között?
    (és mennyire nem ismerjük a másik embert, mennyire nem vesszük észre a rászorultság fokát embertársunkon, az is bizonyítja, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy neki is szüksége lehet valamire)
    -gyere, nézzük meg. Biztos akad, én is hoztam hasonló méretet. Ha még meg van…
    Megvolt, sőt kettő is volt.
    Az egyiket felvette és amelyik rajta volt, azt letettük az asztalra a többi ruha mellé, mondván majd eldobjuk. Eléggé elhasznált volt már.
    Nagy örömmel, közösen mentünk vissza a többiekhez, mondván: ez is sikerült!
    És ami a lényege, hogy ez az éltes korú ember, aki már többet tapasztalt és élt mint közülünk sokan, könnyes szemmel köszönte meg, hogy kapott egy kabátot, és majd ehet egy tányér levest.
    Lehetne még ezt fokozni, de ezeket az érzéseket nem lehet leírni. Aki ezzel nem szembesül soha nem fogja megérteni nemhogy a másik, de még a saját lelki világát sem!
    Elmúlt a délelőtt minden rendben lezajlott. Rendet raktunk, elpakoltunk, mikor eszembe jutott a levetett kabát. A koszos, elnyűtt, szakadt kabát.
    Nem volt sehol. Valaki elvitte…Valaki jobbnak ítélte, mint ami esetleg akkor rajta volt. És ezen kell elgondolkodni!
    Nos, mint említettem vége lett a délelőttnek, elfogyott 120 adag étel, nagyon sok ruha és játék.
    Csak a lelkem roskad a súly alatt, hogy nem tudom mindezt rendszeressé tenni. (pedig azon vagyok) és a barátunknak egy új cipő is akadt a kabát mellé, és én is kaptam egy ajándékot. Egy könnyes, de örömöktől áradó szempárt és egy köszönetet.

    Nem emlékszem viszont, hogy én megköszöntem-e azoknak, akik mindezt lehetővé tették. Azoknak, akik adakoztak, azoknak akik ott voltak és segítettek.
    De most megteszem: Köszönöm Szabó Dénes!

Minden vélemény számít!